Dóra az íróasztalánál ült, a megrendeléseket nézte át, majd a kezébe vette a tollat, és elkezdte egyesével lehúzni a tételeket. A szálloda foglaltsági mutatói pillanatnyilag nem indokolták, hogy ilyen nagyvonalúan rendelgessen a helyettese. Aztán hirtelen észbe kapott. Maron már nem a helyettese. Legfeljebb papíron. És hamarosan az ő pozícióját tölti be - csupán napok kérdése a dolog. Ő ezentúl legfeljebb tanácsokat adhat neki. Nem más "fokozta le" - vagy, ahogy tetszik: léptette elő - tanácsadóvá: ő maga döntött így. Ő adta fel korábbi pozícióját, ő hagyta el hónapokra Indonéziát, és csak a távolból vezette a hotelt. Néhány nappal korábban érkezett vissza Bali szigetére, a feladatait átadni, és csomagolni. Csomagolni... és búcsúzni.
Kibámult az ablakon. Rálátott a medencére, és ha egy picit hátrébb gurult az asztaltól a székkel, rálátott az óceánra is. Mona Lisa és parti árustársai már lerohanták a háncsnapernyők alatt pihenő néhány vendéget. Dóra vágott egy grimaszt. Bár tudta, hogy az árusoknak ez az egyetlen megélhetési forrásuk, világosan megmondta nekik, hogy nem zaklathatják a pihenő vendégeket, csak akkor mehetnek oda hozzájuk, ha azok óceánparti sétára indulnak. Egy időben, amikor nemcsak papíron vezette a szállodát, hanem ott is élt, a balinéz árusok betartották ezt a szabályt. Most csupán Ogud, a festő srác - vele és családjával Dóra jó barátságot ápolt - ücsörgött a vendégektől tisztes távolságban, egy pálmafa árnyékában, egy képen dolgozva.