"Alig hittem el, hogy el lehet felejteni írni. Pedig, miután tizenöt évesen hazatértem a lágerből, és ismét ceruzát vettem a kezembe, hogy az élményeimet megírjam... Amikor elolvastam a Nagy utazást, végképp letettem arról, hogy lágerlétemről - egy-két aktuális eseményhez kapcsolódó újságcikken kívül - valamit is megírjak. Furcsa módon a Sorstalanság adott ösztönzést, jóllehet tudom, hogy egy Nobel-díjas regény árnyékában igazán nincs sok keresnivalóm. Hatvan év alatt egyetlenegyszer sem álmodtam lágerekről. Az emlékek mintha elváltak volna tőlem. Jól ismerem egy tizennégy éves gyerek múltjának bizonyos mozzanatait, de még csak azt sem mondhatom, hogy különösképpen a szívemhez nőtt ez a nagy kamasz. Időnként, ha szóba kerül a múlt, inkább érdeklődve vizsgálom: mit élt meg ő és hogyan. Az ő élete akkor fejeződött be, amikor az enyém elkezdődött. 1945 augusztusában, az Ipoly szlovák oldalán a kamaszfiú tizegynéhány társával együtt fölkapaszkodhatott egy katonai szerelvényre, amely orosz katonákat, illetve teherautókat hozott Magyarországra. Amikor a hídon átdöcögött a vonat és a túloldalon elhaladtunk a piros-fehér-zöldre mázolt őrbódé mellett, a fiú könnyezni kezdett. Hazatért. Ezért írtam meg ezt a könyvet." (Bernáth László) (13/4)