"Először mindig a guano... Szemérmes, szép szó, szalonokban is kimondható. És lerakódik keményen, vastagon, évmilliók - de legalább Attila óta. Ott van mindenütt. Hallgat konokul. Az Idő guanoban is mérhető. Ott van a hajók fedélzetén. Már nem sikálják fürge matrózok, családtalan, ordas vicsorgással. A romantika itthon maradt. A fedélzeten emberek hevernek, áznak, sírnak és reménykednek. Azok a 'méla zsidók' Anatevkából, imakendőjükben sebtiben összekapkodott évezredek. Aztán a sok vörös ír, az összeszorított ajkak és a büszke kétségbeesés népe. És furcsa kis örmények - nekik sem maradt más, mint a Musza Dag negyven napja..." (Részlet az Előszóból) (17/6)